Szandaváralja - Becske - Kétbodony - Romhány
Mivel a Kéktúra szakaszai tetszőleges sorrendben is teljesíthetők, ezért próbáltunk egy nem túl távoli, és nem túl nehéz szakaszt választani az első alkalomra. Figyelembe kellett venni, hogy Pest megyében a koronavírus miatt még kijárási korlátozás van, ezért Nógrád megyében a Cserhát hegységet néztük ki magunknak. Mégpedig a Szandaváralja - Romhány közötti szakaszt, amely előreláthatóan egy 18,6 km hosszú, és 515 m szintemelkedésű útvonal.
Május elején, egy gyönyörű napsütéses napon indultunk el. Saját gépkocsival jutottunk el Romhányba, ahol leparkoltunk a Vasútállomási buszmegálló közelében. Először is megkerestük a legközelebbi bélyegzőhelyet, a Lila Presszót (amelyet sokszor tévesen Lilla Presszónak hívnak). A bélyegző a kiszolgálótérben található, ahova most csak szájmaszkban lehetett bemenni, és egyszerre csak egy személy tartózkodhatott bent. Gyorsan bélyegeztünk, és kértünk egy-egy kávét, amelyet csak kint lehetett elfogyasztani.
 |
| Romhányi bélyegző a Prónay-kastéllyal |
A településen egyébként van egy másik bélyegzőhely is, a Fáradt Vándor Étteremnél, ahol záróra után is van lehetőség bélyegezni, mert a pecsét a külső kerthelyiség oszlopára van felerősítve. Sőt a mendemonda szerint van egy nem hivatalos harmadik pecsét is a Rákóczi-Mogyorófa felé, egy Rákóczi úti kisboltban, amely a 200 éves törökmogyoró-fát ábrázolja.
Azonban Romhány most nem az indulási helyünk, hanem a mai úticélunk, ezért a Vasútállomási megállóhelynél fel kellett szállnunk egy buszra, amely elvisz Szandaváraljára felé, a kiinduló helyhez. Ehhez először telepítenünk kellett a telefonunkra a Mobilfizetési és a Mobiljegy alkalmazást, ugyanis jelenleg a "járvány" miatt nem lehet a buszsofőrtől jegyet venni, sőt az első ajtón nem is lehet felszállni. Sajnos a szájmaszk is kötelező, a fülledt buszon alig kaptam benne levegőt, mi lesz itt nyáron? Megjegyzem, a Volánbuszok mobiljegy rendszere még totál kidolgozatlan, a kutya sem ellenőrzi, hogy vettél-e jegyet, és jegyérvényesítési lehetőség sincsen. Ő bajuk.
Sajnos a busz csak Magyarnándorig vitt, itt 1óra 20 percet kellett várakoznunk az átszállásra. Jobb híján, hogy elüssük az időt, elsétáltunk a klasszicista stílusban épült római katolikus templomhoz, körbenéztük és megettük az ebédre való szendvicseinket. Ezután elsétáltunk a vasútállomásig. Útközben többnyire "kádárkocka" lakóházakat láttunk, de itt-ott még a hagyományos palócház is fellelhető.
 |
| A Magyarnándori felújított vasútállomás épület |
A vasútállomás épülete gyönyörűen fel van újítva, a mellette lévő hatalmas nagy juharfán olyan méhzsongást lehetett hallani, mintha a környék összes méhe egyszerre jött volna ide.
Aztán felszálltunk az érkező buszra a közeli buszmegállóban. Szép tájak kísérték utunkat.
 |
| Virágzó repcetábla |
A busz helyenként nagyon keskeny, s rossz utakon (néha majdnem kiestem az ablakon) vitt el minket a Szandaváralja, Madách u. 29. számú megállóhoz. Innen indult a túránk, bélyegeztünk is a buszmegálló melletti park szélén lévő villanyoszlopra felszerelt bélyegzőhelynél.
 |
| Szandaváraljai bélyegző a Szandai várrommal |
|
Futó pillantást vetettünk a világháborús emlékműre, és a kihelyezett túratérképre, és elindultunk.
A tájháznál jobbra kellett fordulni. A tájház egy tipikus palócház, melynek jellemzője a félkontyolt tető, faragott faoromzat és az oszlopos tornác.
 |
| Szandaváraljai palóc tájház |
|
Alighogy elhagytuk a falut, a terep rögtön emelkedni kezdett, az alföldi lábaim rögtön el is kezdtek méltatlankodni, pedig még lankás volt az emelkedő. A kék jelzések felfestőit dicséret illeti, eltéveszthetetlen volt az irány.
 |
| Visszatekintés a falura |
|
Majd balra egy erdőben megtaláltuk a Mária-forrást, amelynek a vízével voltak már korábban problémák, szóval nem mindig ajánlott inni belőle. Itt összefutottunk egy túrázóval is.
 |
| A Mária-forrásnál |
Felérve a hármashegy gerincére a lábaim bemelegedtek, és belenyugodtak a sorsukba. Innen elég szép volt a kilátás. Az idillt csak a szemben lévő Berceli-hegy kőbányájának zörgő zajai törték meg.
 |
| DK-re nézve |
 |
| A Berceli-hegyi kőbánya, jobbszélen a távolban a Naszály |
Itt letértünk balra a kék jelzésről, mert meg akartuk nézni a Szandai várromot. Régen a várrom is része volt a kék túrának, de ma már külön jelzést kapott. A várhoz meredekebb, köves kaptatón lehet feljutni.
 |
| Meredek kaptató |
De érdemes volt felmenni, mert itt a legszebb a kilátás. Mivel tiszta volt az idő, a közeli hegyeken túl a Mátra, a Börzsöny, a Visegrádi-hegység körvonalai és láthatóak voltak.
 |
| É-i látkép |
 |
| ÉK-i látkép |
|
 |
| A Szanda-hegy Ny-i csúcsát régebben félig elbányászták |
A várból már csak az öregtorony egyik fala maradt meg, és a vízgyűjtő medencék maradványa. Anno a tatárjárás után építették, később a török is elfoglalta.
 |
| Szandai várrom |
A várrom környékén és a csúcson több túrázó is volt, de ők nem kéktúrázók voltak.
Ezután visszaereszkedtünk a kék útvonalra, lefelé találkoztunk egy helyi 60-s házaspárral, ők felfelé jöttek a meredek ösvényen. Beszélgetést kezdeményeztek, kíváncsiak voltak, hogy honnan jöttünk, nagyon kedvesek voltak. Szerintem ritka az ilyen Magyarországon, hogy a helyi idősebb korosztály túrázni jár a környező hegyekbe. Külföldön ez jobban jellemző, de a magyarok inkább otthon maradnak. Ennek több oka lehet, talán a magyarok egészségi állapota annyira lerobban 50-60 évesen (köszönhetően a magyaros kosztnak és életmódnak), hogy már fizikailag nem tudnak teljesíteni, vagy egyszerűen nem érdekli őket a természet. Ki tudja?
Tovább haladva lefelé rácsatlakoztunk a felhagyott andezitbánya bányaüzemi útjára. Hálistennek nem sokat kellett rajta menni, ugyanis vastag poros zúzalékkal volt borítva, amely a lépéseinktől is port kavart, hát még mikor elment egy kővel teli teherautó (mégsem zárt be a kőbánya?), s 4 m magasra szállt a por. Mikor letértünk az útról a sötét nadrágom lábszára szürkéllett a portól.
Időnként ilyen útirányjelző táblákkal találkoztunk, pontos távolságokkal és időkkel, koordinátákkal és QR kóddal:
Becske felé az út eseménytelenül telt, Becske határán vakolat nélküli, elhagyatott vályogházak sorakoztak jobb oldalt. A vályogba a darazsak lyukakat fúrtak, és ezrével köröztek a falak körül, tiszta életveszély megközelíteni őket. Az egyik kiszemelt engem, megérezte a hátizsákomban lévő üdítőt, alig bírtam lerázni. A központba érve megnéztük a Becskei-patak fölötti XVIII. századi kőhidat, mellette emlékművel.
 |
| Becskei kőhíd |
A buddhista sztúpát is szívesen megnéztem volna, de az túl messze volt, így is késésben voltunk.
Tudtommal Becskén három bélyegzőhely van az Ady E. úton lévő kis vegyesboltban, a bolton belül, a Fő úti presszónál (de ez már soha nincs nyitva), és a Fő úti Mader fagyizó kerítésén. Mi az utóbbit választottuk, kicsit le kellett térni a túraútvonalról, de megérte, mert itt isteni a fagyi. De a bélyegzőből nem tudtunk egy normális lenyomatot kicsikarni.
 |
| Becskei bélyegző a Megvilágosodás Sztúpával. |
Becskét elhagyva jobbra kellett fordulni, jobbról egy tojató, vagy keltető üzem mellett haladtunk el. Később egyre hiányosabb lett az útirányjelzés, el is tévedtünk a Galga-patak partján, túl hamar mentünk át a patak fölött, és így hamarabb kereszteztük a Balassagyarmat-Aszód vasútvonalat. Feltűnt, hogy valami nem stimmel, ezért a telefon helymeghatározója segítségével megnéztük, hogy hol vagyunk, és összehasonlítottuk a túratérképpel. Úgy láttuk, hogy az lenne a legjobb, hogyha követnénk a síneket, míg meg nem találjuk a jelzett átjárót. Egy idő után áthatolhatatlan susnyás és mély árok állta utunkat, ezért fel kellett mennünk a sínekre, közben füleltünk, hogy nem jön-e a vonat. Jött is nem sokára egy kis piros dízelvonat, ezért leugrottunk gyorsan a sínekről. Elég sokat kellett még haladnunk a vasútvonalon, közben volt lehetőség megvizsgálni a vasúti alépítményt. A fa talpfák eléggé el voltak korhadva, de minden ötödik ki volt cserélve újra, a kőzúzalék több helyen kimosódott, vagy hiányzott.
Mikor megtaláltuk a kék jelzést egy kövesúton kellett továbbhaladni (a Kisecsetiek régen ezen közelítették meg a vasúti megállót), az út valamikor szebb napokat láthatott, de most már "fel volt borulva", azaz esős időben az út alapkövei valószínűleg sárban úsznak és terhelés hatására kifordulnak a helyükről. A kiékelésükre szolgáló apróbb kövek biztos rég elsüllyedtek a sárban. Később kiszáradt agyagos úton mentünk tovább, kétoldalt bozótos, susnyás erdővel. Egyszer csak egy öreg, letöredezett ágú fűzfán sárga gévagombát fedeztünk fel, a gomba nemrég kezdett nőni, túl fiatal volt még, de nem lehetett otthagyni. "Holnap rántott gévagomba lesz ebédre." - döntöttük el. Szóval letessékeltem a gombáról a nagy lóhangyákat, és levágtam egy bicskával a fáról.
Egyre mélyebb és meredekebb esésű bevágásban vezetett tovább az utunk. Esős időben bajban lennénk, lehet, hogy bokáig süllyednénk a sárban, nem beszélve a seggen csúszás nagy esélyéről. Mikor elértük Kétbodony szélét, jobb oldalról régi TSZ major volt látható. Bélyegzőhely a központban, a Hangi presszó teraszának egyik oszlopán található, ittunk egy-egy üdítőt is.
 |
| Kétbodonyi pecsét az evangélikus templommal |
|
Kétbodonyban alacsonyan szállnak a hőlégballonok:
Tényleg szép falu Kétbodony, de kár volt a Kéktúra részévé tenni (régen nem volt a része), mert csak az országút szélén baktatva lehetett innen elérni Romhányt. Már messziről láttuk a romhányi Zalakerámia üzem tetejét. Jobb oldalon a település határán egy faragott Rákóczi szobor fogadott a Romhányi csata emlékére.
A mai túra a kitérőkkel együtt végül 21,9 km hosszú lett (38438 lépés), több mint terveztem. Az OKT 1,6 %-át teljesítettük.
A Magyarnándori kóválygás:
Végül az autónkba zuhantunk, és hazamentünk.
Másnap egy vízhólyag, egy belilult lábujjköröm, és több napig tartó izomláz emlékeztetett a túrára. De alig várom, hogy újra mehessünk!
A Magyarnándori kóválygás:
